Extraktumok

Vizsgaidőszakban mindig rámtör a kreativitás. Gondoltam megosztok veletek is néhány gondolatjelet:

Humán robot

Endorfin… az ereiben kavargó boldogság, oxitocinnal társulva bódította el minden receptorát és a hatalmas üres káoszban egy lassú gondolat kúszott fel idegrostjain: -Ilyenkor megduzzad a szívem, és kicsavarva csak feloldódott álmok csorognak belőle. Ezeket gondosan fiolába zárom és útnak indítok az óceán felé, csatlakozzanak csak a többi megvalósult, megvalósulatlan és soha felszínre sem jutó társukhoz, kiket belesírt az élet a folyók vizébe. Megint véget ért egy korszak. A cél nem egy a boldogsággal. A cél inkább egyet jelent a szakadással, a lezárással és a boldogságot csak percekig nyújtja… míg az odáig vezető út, a küzdelem a mindennapi örömeivel boldogabbá tesz mindennél.

Igaz vagy hamis - tézisek bizonyítás nélkül

Miért olyan nehéz egyedül boldognak lenni? (Nehéz egyedül boldognak lenni?) Mert társas lény az ember? (Társas lény az ember?) De hát akkor miért idegesít mégis minket a másik? (Idegesít?) Hogy arra motiváljon, hogy jobb emberekké váljunk? De képesek vagyunk jobb emberekké válni? Egyáltalán megérdemeljük, hogy emberek legyünk, ha nem vagyunk képesek jobbá válni? …mert elvégre azért vagyunk a világon, hogy a jót tanuljuk. (...hogy jót tanuljunk?)

Tartózkodó szerelem

Nem magfúzióra törekszem, csak a helyzeti energia fenntartására, hogy ne legyünk végtelen távol egymástól, hassunk egymásra. …de ha most nincs szabad vegyértéke megértem.

Kiábrándult szerelem

De mit lathattam benne? Hiszen ő csak egy szalmabábú, csinos kalappal, szalmabélű kobakkal, ölelni képtelen karokkal és hideg szívvel. Ezért is dobják tűzre előbb utóbb az ilyen kreálmányt… hogy felmelegedjen a szíve… de hát mi is melegít jobban a pokol tüzénél?

Komolyan játszani

Egy élethosszig tartó bújócskát játszok, ahol én vagyok a Hunyó, és a Lényeg meg az Igazság gyerekes rejtekhelyeit keresem. Nem mondom, ügyesen elbújtak. Vagy lehet, hogy csak én számoltam túl sokáig?

Mi is a sorrend?

Az embernek arra van ideje, amire akar magának szakítani. Megvan mindenkiben a lelke mélyén a fontossági sorrend. Ha ez a lelki sorrend egyszer megbomlik, akkor megborul a psziché, jön a munkamánia, és a szeretet nélküli élet, ahová a mai világunk hajt bennünket. Először csak külső kényszerként közelít az ostorával, majd belénk szivárogva belső késztetésként vadít el bennünket embertársainktól. A külső kényszertől még könnyű megszabadulni, de a belső késztetést kiirtani sokkal nehezebb.

A legnagyobb úr

Milyen kreatív az idő: barázdákat vés a puha bőrbe. Fametszet és rézkarc helyett bőrmetszet és emberkarc készül ebben a lassan őrlő gépezetben, melyek lenyomatait kultúra néven őrizzük időtlen időkig és óvjuk kemény munkával. Azonban a munkának is megvan ám a jutalma, még mélyebb és mutatósabb cirádák kapnak helyet az arc műszerfalán. A megfoghatatlan úr, ki az élet felett áll, nem más mint az Idő.

Keserédes emberség

Az emberség az, amitől az állatok nem szenvednek. De meddig vagyunk mi emberségesek? Mikor tudatosul bennünk, hogy hitvány lábunkkal egy égitestet tiprunk nap mint nap, rögvest Isteneknek képzeljük magunkat

Lélekkel

Kitömött emberek közt járunk, gépiesen, üveges szemmel, az agyuk tele gazdasággal és tudománnyal… de a lélek és az érzés már elveszett belőlük. A lélek nem látszik rögtön, nem mérhetjük eszközökkel, és nem fitogtathatjuk, csak szerényen építhetjük, remélve, egyszer valaki kíváncsi lesz majd rá és felismeri a bennünk megbúvó temérdek szépséget és csúfságot, jóságosat és gonoszat, az ítélkezőt és elfogadót. Mert mind a lelkünk része, akár elfogajuk akár nem. Pesze, talán ez a legnehezebb… a saját hibáinkat felfedezni és belátni, hogy mi sem vagyunk tökéletesek. De igazán meglátni valaki lelkét és értékeit csak az tudja, aki elég bátor saját hibáit felismerni. Amíg ezt nem lépjük meg, addig csak puszta húsdarab ül a szívünk helyén. Csak pumpáló, dolgozva nyüszítő izom és vér, egyszerű aktin és miozin filamentumok.

Nihil és boldogság

A nihil és a boldogság közt vékony a határ. Épp annyi, hogy amíg a nihilista nem csinál semmit, mert cinikusan mindent értelmetlennek és fölöslegesnek címkéz, addig a boldog ember egész nap elfoglalt, mindig munkálkodik vagy gondolkozik valamin. Ahogy elnézem, mindkettő az okos emberek „hóbortja”.